Itt olvashatsz a sóbányáról, egy beképzelt helybéliről és kutyás izgalmakról is.
Az előző esti beszélgetés és vacsora után sokáig aludtunk, és nem volt könnyű felkelnünk. A fél kilences kelésből fél tíz lett, és majdnem 11 óra volt, mire kiléptünk a lakásból. Örültünk, hogy végre egy olyan nap, amikor nem kell reggel 6-kor kelnünk, rohanni kenyérért, majd a buszhoz.
Szerda volt, és beterezett úti céljainkból kettő volt még hátra: a tordai hasadék és a sóbánya. Utóbbit vettük célba. Ehhez a szokott útvonalon mentünk a főtér felé. Út közben találtunk egy ismerős bankot.
A főtéren láttunk egy táblát, hogy a sófürdő jobbra van, fel is kanyarodtunk. Ám csakhamar kiderült, hogy rossz irányba jövünk, mert a környék utcái nem utaltak rá.
Egy bácsit megkérdeztünk, aki szépen elmondta, a baj csak z volt, hogy szavaiból az irányokon meg az utcákon kívül semmit nem értettünk. Bár ez éppen elég lett volna, de megint elkavartunk. Annyiszor próbálkoztunk magyarul, hogy a következő nénit románul kérdeztem. Ő elmagyarázta, s közben furán nézett ránk, majd megkérdezte, hogy nem beszélünk-e magyarul. Hű, ez de jól esett. Mi is bocsánatot kértünk, de mondtuk, hogy eddig magyarul nem jártunk sikerrel. Elmondta, meg is találtuk.
A sóbánya nagyon érdekes volt. Mindjárt asz elején egy hosszú, végeláthatatlan folyosón kellett végigmennünk, ez kb. 500 méter hosszú volt.
Ekkor jött egy ajtó, amin be tudtunk menni a Ferenc József tárnába, amiben csak azt láttuk, hogy mély, de nagyon bemenni nem tudtunk a korlát miatt. Egy fénykép azért készült. Apropó! A terem másik neve visszhang-terem. Ezt harsány csatakiáltásokkal ki is próbáltuk, és pompásan zengett a temperamento-ollé.
Kicsit továbbmenve a legnagyobb terembe jutottunk.
Ennek aljában ma is megy a fejtés, valamint közösségi teret is kialakítottak, ahol a látogatók leülhetnek, beszélgethetnek, vagy pingpongozhatnak.
A falról a só cseppkőszerű alakzatokat hozott létre.
Ez a tárna már nem harang alakú, mint korábbi társai, viszont belemetsz a Mária Terézia aknába, ami korábbi fejtés nyomait őrzi.
Kattintgattunk, majd a bányából kijőve a katolikus templomhoz igyekeztünk, busz reményében.
Út közben érdekes képeket láttunk:
Meg mi is csináltunk képeket: :)
Itt jön egy érdekes sztori.
Megleltük a buszokat, ott sorakoztak az út szélén. A mellettük álldogáló sofőrforma uraktól érdeklődtünk, hogy a hasadék felé, pontosabban mészkő faluba melyik mikrobusz indul. Az egyik intett, hogy ő elvisz. – Nem úgy van az. Mennyiért? – 2 lej. Ez gyanúsan olcsó volt, így tovább kérdeztem: 2 lej neki 2 lej nekem, vagy 2 lej nekünk? Erreő ő mutatta, hogy együtt. Ez így még gyanúsabb. Erre megmutattam a térképen Mészkő falucskát és kérdeztem: 2 lej? Bólintott. Elindultunk az autójához, közben magyarázott valami patruzece kilométert. Ekkor kezdett derengeni, hogy kilométerenként lesz az a 2 lej, de később erre is rácáfolt. Kinyitotta a csomagtartót, hogy együk be a csomagot, de én fejemmel jeleztem: Dua lei? Erre ő előszedett a pénztárcájából 4 darab tízlejest, és mutatta. Szemét állat, le akar húzni. Erre én az eredeti álláspontot képviselve előhúztam 2 darab egylejest és a képébe nyomtam: Dua lei, pas quarant! Hier Turda á Tureni était 5 lei! – vágtam oda franciául, mondván tegnap kb. Ekkora utat majdnem tizedannyiból tettünk meg (Annáék szerint még az is drága volt). Erre elképedt, hogy ne nézzük hülyének, és hogy ő nem csak a faluig visz, hanem a hasadék bejáratáig. Végül faképnél hagytuk, s hallottuk hogy még sokáig morog mögöttünk.
Megtaláltuk a mi buszunkat, kifizettük a kétszer 3,5 lejt és el is indultunk. Ekkor gondolkoztunk el ezen a hiénán, mekkora k*cs*g volt, majdnem hatszoros áron akart elvinni. Na jó, csak négyszeresen, mert tovább visz mint a busz. Arra épített, hogy nincs helyismeretünk és nem ismerjük a busz árait, meg hogy 3000 forint nekünk semmi 14 kilométerért. Pechje volt, mert a) bár nem beszélek románul, értettem hogy mit mond b) ekkorra már könnyedén forgattam a térképet a fejemben c) tudtam hogy mennyi a busz tarifa. Vigyáznia kell az embernek idegen helyen, hogy mennyit fizet, és az útiköltséget fel kell mutatni beszállás előtt. Sok kellemetlen szitkozódást előzhet meg vele.
Csak megérkeztünk Mészkőre. Tájolás, térkép, légifotó felidézés, mehetünk is. Simán mentünk, egy idő után a hasadék is látszott, a fotós megállásoktól eltekintve gyorsan haladtunk.
Valaki itt hagyta ádidász márkájú cipőjét, ezt is meg kellett örökítenünk:
A hasadékról annyit, hogy beomlással keletkezett, mint oly sok más völgy a környéken. Mészkőhegységben járunk, mint azt a falu neve is mutatja. Számos legenda fűződik hozzá, és flórája különösen gazdag.
Bővebben a wikipédián.
A hasadék szinte tolószékkel is járható. Na jó, ez túlzás, de a túri hasadéknál nagyságrendekkel könnyebb volt a haladás benne. Kihívó sziklafalak Fülöpöt könnyen elcsábították. Nyáron jó lenne visszajönni ide mászni.
Táblák is felhívnak a veszélyre, fényképünkön látható táblán a magyar szöveg számunkra kicsit mókás stílusban közli a veszélyt.
Sok helyen kábel is könnyíti a kapaszkodást (via ferrata), ennek a szikla azonban nem örül.
A hasadékban 32 feltárt barlang található, de legtöbb csak nehezen közelíthető meg. Mi az egyik legnagyobba merészkedtünk be, a kis Balika-lyukba. Legbelső szűk pontján készítettünk pár diadalfotót, íme egy:
A barlangban sok pókot láttunk, egy nagyon példány látható itten:
A tekintélyt parancsoló sziklaormok közül itt van egy, az élet torony:
A hasadék felső végén az ösvény meredeken fölkanyarodik jobbra. Viszonylag rövid úton kellett leküzdeni 230 méteres szintkülönbséget. Ebből kifolyólag finoman szólva is marha meredek oldalban másztunk fel. Közben úgy fogyott el 2 csoki, hogy fel sem tűnt. Azonban nem bántuk meg a mászást, mert a kilátás miatt – mint máskor is párszor – többszörösen megérte.
A legmagasabb ponton kereszt áll, fényképpel dokumentáltuk, hogy itt jártunk.
Meg egy másik csoportképpel is:
Íme egy mozgókép a hasadék tetejéről, igaz, ez nem saját felvétel:
Innentől vita volt köztünk, hogy együnk vagy menjünk, én utóbbira szavaztam a közelgő sötétség miatt. Láttuk magunk előtt a célt ahová tartunk, de utunk sajnos messze túlvitt rajta. Ez még nem lett volna baj, ha nem jön egy bozótos is. Végül a térkép és a domborzat egybevágósága miatt ismét megnyugodtunk, és már majdnem megleltünk egy biztos utat, amikor balra valami nagyot láttunk. Fülöp mondta hogy szikla és megnézi, én meg ösztönösen elfelé tartottam tőle, mert szénabáláknak gondoltam, amihez nyáj és kutya is jár. Pechünkre az én megérzésem jött be, iszkoltunk is. Kiáltottam hogy Fülöp ne fuss, de ha én vagyok az ő helyébe, szerintem ugyanúgy reagálok, mint ő. Talán az Égiek közbenjárására ezek a kutyák is okosak voltak, és nem támadtak meg, csak elkísértek a területük végéig.
Innen már egyenes volt az út, visszajutottunk arra a pontra ahol már jártunk, s meglett a faluba menő aszfaltút is. Lefelé baktattuk, és furcsa érzés fogott el, amikor megláttunk egy járműnek látszó foltot az út jobb szélén. Busz? Bandatalálkozó? Parkolás? Dolgát végzi a sofőr? Sok minden járt a fejünkben miért állhat ott, de nem gondoltunk semmi jóra. Aztán láttuk hogy egy kőszállító teherautó. Kérdeztük, elvisz-e Tordára, de mondta hogy defektje van. Megsajnáltuk, köszöntünk, és jöttünk tovább.
A faluban megpillantottunk egy álldogáló mikrobuszt, sprinteltünk is, de a sofőr nem volt ott. Amikor megjött, mondta hogy nem megy Tordára, de elvisz Szentmihályig. Mondtam hogy dua bilete, de csak intett, hogy nem kell fizetni, jöjjünk már. A szomszéd faluban tett ki (Szentmihályon), és ott jött is a kisbusz 20 percen belül, ami Tordára röpített.
Utólagos hozzáírás: Hazaérve, világhálós beszélgetés közben írta Csilla (Anna csapattársa Tordán), hogy ugye, amikor jöttünk a busszal, egy néni ki akarta fizetni a jegyünket? Mondtam hogy nem emlékszem, csak arra, hogy egy néni tolmácsolt a sofőr felé, és...igen! Emlékszem! Tolmácsolta is, hogy cinci lei az öt lej, és ha gondoljuk, kifizeti. Már a kezemben volt a pénz, mert én is annyira saccoltam, úgyhogy nem volt gond. Namost, ez a kedves néni Csilla édesanyja volt! Most derült ki, utólag. Milyen kicsi a világ!!! :-)
Anna nagyon megörült, hogy ismét épségben hazaértünk.
Úgy volt, hogy belünk repül Budapestre, csak elfogyott az olcsó repülőjegy. Így fél nappal korábbra került az utazás, így utolsó tordai esténk egyben Tőle is búcsúzás volt.
Édesanyja elvitte a buszhoz, mi pedig összepakoltunk másnapra, majd mentünk aludni, mert azt egyre kevesebbet csináltuk újabban.
Utolsó kommentek