Hétfőre nagy túrát terveztünk. A reggel 7:08-as busszal indultunk (sokkal több nincs is amúgy), még sötétben. A busz keresztülvitt Tordaszentmihályon, amit a románok híres fattyú bandavezérének nevére kereszteltek: Mihai Viteazu. Félúton felszállt rengeteg ember közepes méretű buszunkra, és át is adtuk a helyünket, kedvesen mutatva a néniknek hogy van hely, de nem ültek le, mert magyarul mondtuk. Ő bajuk, bocsika. Aztán hallottuk, hogy rólunk beszélgetnek. Elég viccesen néztek ki a bácsik, nagy fekete kucsmaszerű fejfedőjük volt, és a nevetés kerülgetett, amikor egy-egy kanyarban a hátsó ülésen ülve egyszerre dőlöngéztek ide-oda miközben minket bámultak. Íme egy kép az említett sapkáról, bár más helyszínen fotóztuk:
Leszálltunk, megreggeliztünk a padon. Köd volt és hideg. A faluba kis függőhíd vezetett, aminek 2 végén izléstelen kapudíszek voltak.
Ugyanitt készítettem sajtófotó pályázatra is beillő művemet:
Végigmentünk a falun, megtaláltuk a jelet, fotóztuk a jégcsapokat, és viszonylag hamar odaértünk a búvópatak-barlang (http://www.welcometoromania.ro/DN75/DN75_Huda_lui_Papara_m.htm) aljához, ám pechünkre nem tudtunk bemenni, mivel a bejutást segítő erkély-folyosót régesrég elbontották. Talán majd nyáron, búvárruhában...
A hely tartogatott más érdekességet is: volt egy ősrégi templom, talán még görögkatolikus lehetett. Nagyon aranyos volt, be is nyitottunk, s lévén Gyertyaszentelő Boldogasszony ünnepe, mise volt.
Meglepve léptünk be, mert odabent meleg volt és misztikus sötétség. Egy nővér hatalmas mosollyal közölte egyszerű angolsággal, hogy odabent nem fotózunk.
A völgyet elhagyva megmásztuk a fölötte lévő hegyet (arra vitt a jelzés), elég nagy kaptató volt, de 20 perc alatt le is küzdöttük. Fönt ismét csodát láthattunk: a völgyekben megülő felhők mint bársonyszőnyeg terült el alattunk.
Fotózás után mentünk is tovább, végig a mócok lakta vidéken (http://hu.wikipedia.org/wiki/M%C3%B3cok). A csatolt linken olvasható róluk sok érdekesség, röviden ők hegyi betyárok, de inkább zsiványok. Említésre méltóak jellegzetes házaik, ugyanis ugyan olyan a tetejük, mint a reggeli buszon utazó bácsik sapkája. Pontosan olyan. Egyébként a házak nagyon aranyosak, bármelyik rajzfilmben előfordulhatnának. Igazából műemléki védelmet is élvezhetnének, de a román viszonyokat ismerve valószínűleg ez nincs így.
Valena Poieni település házai közt haladtunk jó 5 kilométeren keresztül,
közben egy forrásból is ittunk.
Útunk kedves szénaboglyák mellett vitt el.
Majd beértünk Bradestibe. Jött egy teherautó és zsákokat pakoltam le róla. Ez utunk legmagasabb pontja volt, innen ereszkedtünk volna le a remetei szoros felső bejáratához. Próbáltam összerakni egy román mondatot az úttal kapcsolatban, mire megszólított a kocsiról leszálló ember, hogy „hová mentek, fiúk?”. Ez igen meglepett, mivel az útikönyv is azt írta, hogy ezen a móc vidéken magyarokkal nem lehet találkozni. Bölcs tanácsot kaptunk: tél van, ne menjünk át a szoroson mert jeges a víz és a kapaszkodó kábeleket ellopták. Javaslata az volt, hogy a délre menő K+ jelzés helyett tartsunk a megyei úton keletnek, majd délnek a monostori gerincnés, és a monostori úton nyugat felé közelítsük meg a szorost. Utólag hálásak vagyunk az ötletért, mert a túri hasadék tapasztalataiból okulva tényleg nem lett volna szerencsés végigmenni...
Folyt. köv.
Leszálltunk, megreggeliztünk a padon. Köd volt és hideg. A faluba kis függőhíd vezetett, aminek 2 végén izléstelen kapudíszek voltak.
Ugyanitt készítettem sajtófotó pályázatra is beillő művemet:
Végigmentünk a falun, megtaláltuk a jelet, fotóztuk a jégcsapokat, és viszonylag hamar odaértünk a búvópatak-barlang (http://www.welcometoromania.ro/DN75/DN75_Huda_lui_Papara_m.htm) aljához, ám pechünkre nem tudtunk bemenni, mivel a bejutást segítő erkély-folyosót régesrég elbontották. Talán majd nyáron, búvárruhában...
A hely tartogatott más érdekességet is: volt egy ősrégi templom, talán még görögkatolikus lehetett. Nagyon aranyos volt, be is nyitottunk, s lévén Gyertyaszentelő Boldogasszony ünnepe, mise volt.
Meglepve léptünk be, mert odabent meleg volt és misztikus sötétség. Egy nővér hatalmas mosollyal közölte egyszerű angolsággal, hogy odabent nem fotózunk.
A völgyet elhagyva megmásztuk a fölötte lévő hegyet (arra vitt a jelzés), elég nagy kaptató volt, de 20 perc alatt le is küzdöttük. Fönt ismét csodát láthattunk: a völgyekben megülő felhők mint bársonyszőnyeg terült el alattunk.
Fotózás után mentünk is tovább, végig a mócok lakta vidéken (http://hu.wikipedia.org/wiki/M%C3%B3cok). A csatolt linken olvasható róluk sok érdekesség, röviden ők hegyi betyárok, de inkább zsiványok. Említésre méltóak jellegzetes házaik, ugyanis ugyan olyan a tetejük, mint a reggeli buszon utazó bácsik sapkája. Pontosan olyan. Egyébként a házak nagyon aranyosak, bármelyik rajzfilmben előfordulhatnának. Igazából műemléki védelmet is élvezhetnének, de a román viszonyokat ismerve valószínűleg ez nincs így.
Valena Poieni település házai közt haladtunk jó 5 kilométeren keresztül,
közben egy forrásból is ittunk.
Útunk kedves szénaboglyák mellett vitt el.
Majd beértünk Bradestibe. Jött egy teherautó és zsákokat pakoltam le róla. Ez utunk legmagasabb pontja volt, innen ereszkedtünk volna le a remetei szoros felső bejáratához. Próbáltam összerakni egy román mondatot az úttal kapcsolatban, mire megszólított a kocsiról leszálló ember, hogy „hová mentek, fiúk?”. Ez igen meglepett, mivel az útikönyv is azt írta, hogy ezen a móc vidéken magyarokkal nem lehet találkozni. Bölcs tanácsot kaptunk: tél van, ne menjünk át a szoroson mert jeges a víz és a kapaszkodó kábeleket ellopták. Javaslata az volt, hogy a délre menő K+ jelzés helyett tartsunk a megyei úton keletnek, majd délnek a monostori gerincnés, és a monostori úton nyugat felé közelítsük meg a szorost. Utólag hálásak vagyunk az ötletért, mert a túri hasadék tapasztalataiból okulva tényleg nem lett volna szerencsés végigmenni...
Folyt. köv.
Utolsó kommentek