2009. január 31-én reggel találkoztam Fülöppel, majd Ferihegyre indultunk. (Aggodalmaink ellenére mégsem volt sztrájk az nap.) Minden simán ment (mondjuk az ellenőrző kapuknál levetettek rólunk minden pulóvert és az övet is), a gépen ismertették az utaskísérők a biztonsági tudnivalókat, majd felszállás, felhők csodálása, légifolyosó megtudakolása...és épp elkezdtem szunnyadni, mire megszólalt a pilóta, hogy megkezdjük a leszállást. Nagyon gyors út volt, 45 perc csupán.
Marosvásárhely repülőterén (amely igazából Vidrátszeg és Recsa falvak között terül el) útlevélellenőrzés és csomagunk felvétele után egy nagydarab rendőrhöz szóltam magyarul, hogy hogy jutok a vasúti megállóhoz, de mivel az első szavak után fordult el, román szavakkal és mutogatással megkérdeztem: jól tudom-e a megálló helyét. Mondta hogy menjünk taxival. Végül nem értettem vele szót és elindultunk gyalog, ahogy a google légifotón láttam az utat.
(Öltözékünk legfigyelemfelkeltőbb eleme a 2007-es világdzsemborin kapott magyar csapat piros esőkabátja volt, emiatt később még számos borzalom és meglepetés ért minket.)
Az út valóban ott vitt, ahogy a légifotón láttam, ám volt egy kellemetlen meglepetésünk: a román tahók bemutatkozása. Szabály szerint a (kisforgalmú, de 2 sávos) út bal oldalán haladtunk, amikor a szélén jó 20m hosszú tócsa volt. A túlsó végén megállt egy autó, majd padlógázzal megindult felénk, és ha nem ugrunk el (Fülöp az út jobb oldalára, én balra), meghalunk. Így csak kicsit kaptam a hatalmas vízsugárból, amit a kereke csapott fel, de bajom nem lett. Nem tudjuk miért kaptuk ezt a zuhanyt, az nyilván látszott hogy "külföldiek" vagyunk, kérdés, hogy ez a román vendégszeretet bemutatója akart-e lenni, vagy csak 2 suhanc béna poénja.
A vasútmegálló néhány betonkockából állt sár ellen, személyvonatunk pedig csakhamar megjelent Vásárhely felől. Útunk Székelykocsárdi (Razboieni) átszállással Aranyosgyéresig vitt, majd onnan busszal Tordára. A vonat olcsó volt, pontos, és marha lassú. A megállóba érve olyan sötét arcok szálltak le, hogy szinte megijedtünk, és érdekes módon a kalauz meglátása megkönnyebbülés volt, boldogan ugrottunk fel hozzá. Megvettük a jegyet, majd Kocsárdig meg sem álltunk. Ottan 45 perc várakozás, demográfiai megfigyelés (liliputban vagyunk, rengeteg alacsony ember van), és egy idilli fotó (EU zászló mögött koszos román mozdony - a kép egy MÁV állomáson is készülhetett volna sajnos a kosz miatt, de a mocsok közepébe kitett EU zászló nagyon jellemzi a román mentalitást) készült.
Valamint megállapítottuk, hogy helyi ÁNTSZ nem létezik, mivel az ivókút nem elég, hogy visszataszítóan undorító képet mutatott, emberek ittak is belőle.
Vonatunkkal Gyéresig mentünk, ahol Anna (szállásadónk, tordai cserkész, Gábor dzsemboris ismerőse) már várt ránk. Boldogan ugrottunk le a vonatról, kicsit olyan érzéssel, mintha egy idegen világban lennénk, és épp most találkozunk egy kapoccsal a sajátunkhoz. Átballagtunk a tordára menő busz megállójába, közben utazási élményeink mesélése zajlott. A busz Torda központjáig hozott, elfoglaltuk szállásunkat, ami pompás hely.
Közben megérkezett Anna végtelenül kedves édesanyja is. Megbeszéltük elkövetkezendő programjainkat (Anna felírta, melyik nap merre kell keressen minket, ha bajunk esne az erdőben), és megmutatták hol van bolt. Átjött Anna egyik csapattársa, Robi, akit számos kérdéssel bombáztunk a torockói hegységgel kapcsolatban: itt járható-e az út hóban, ott mennyire gáz a lejtő, merre nem találunk medvét, milyen hibákat tartalmaznak szerinte útiterveink, és milyen módosításokat ajánl. Készsésggel válaszolt kérdéseinkre, és rengeteg hasznos infót kaptunk Tőle. Késő volt, mentünk is aludni, a szombati nap ezzel véget is ért, s az óra egyel többet mutatott az időzónahatár átrepülése miatt.
Utolsó kommentek