Kedden reggel 6 órakor könyörtelenül megszólaltak telefonjaink. Bár csak 3-4 órát aludtunk, fel kell kelni, mert a busz 7-kor elmegy, és nincs több jó darabig. Mosdás, reggeli, táskapakolás, esőcucc, reggeli, majd futás a boltba, hogy kapjunk kenyeret. Visszafutok, hogy a hűtőből elhoztam a kolbászt. Az persze nem jut eszembe, hogy lekvárunk is van, így azt veszünk. Huhh, megvagyunk, futás.
A Sensvest buszállomás szerencsére 15 másodperc futásra volt tőlünk, így hamar odaértünk. Anna is megjött, csini piros dzsemboris esőköpenyben :) és megnyugodtunk, hogy elérjük a buszt. A sofőr ugyan az volt mint tegnap előtt, csak a jegy volt kevesebb. Most valamiért a csomagért nem számolt díjat, talán lusta volt leszállni, hogy betegye a csomagtartóba. Ismét a 75-sö úton mentünk Tordaszentmihályon át, már ismerős volt a táj, bár épp csak kezdett virradni.
Borréven szálltunk le, mindannyiunkon látszott az álmosság. Mi azért aludtunk keveset, mert éjfélre értünk haza előző napi túránkról, ő pedig ama késői órában tudta meg, hogy szeretnénk, ha velünk jönne, így mi vagyunk az oka álmosságának. A hűvös idő és a gyors menet hamar felébresztett minket. Tábori élményekről, őrségi kalandokról, dzsemboris pletykákról, és hasonló érdekes témákról folyt a beszélgetés.
Közeledtünk Torockóhoz, elhaladtunk egy frissen épült ortodox kettős kolostor mellett (férfi és női). Anna mesélte, hogy gyakran jár erre biciklivel, és látta sokszor, hogy milyen drága autókkal járnak át egymáshoz "unalmukban". Hát így megy nekik. Torockón egyébként összesen egy román család él, a vallási szempontból semleges állambácsi mégis felhúzott nekik egy templomocskát kb.15 éve.
Megérkeztünk a faluba, s megreggeliztünk. Előkerült az a kis üveg Unicum, amit Zita nyomott a kezembe indulás előtt, mondván: e nélkül nem mehetünk el. Milyen figyelmes! :)
A csúcstámadás előtt még körbefotóztam a főteret.
Immár 10 éve, hogy még az általános iskolai földrajz tankönyvben megláttam egy fekete-fehér fényképet, amin a szász házak pompáztak, mögöttük a Székelykővel. Akkor döntöttem el, hogy ide legalább egyszer el kell mennem. És íme, most élőben láthatom a kép eredetijét.
Elindultunk fölfelé. Anna közölte, hogy lassan fog jönni, úgyhogy menjünk csak előre. Mondtuk, hogy ez nem így megy, akkor megvárjuk. Megettünk egy tábla csokit, ami határozottan jót tett az izmainknak. Lassan haladtunk fölfele, s nem értettem miért mondta Anna hogy lassan fog jönni, mi sem tudtunk volna sokkal gyorsabban menni.
Közben hátra-hátranéztünk, és gyönyörködtünk a kilátásban.
Újabb csoki, majd moldvai tánclépéssel tovább (kettőt előre egyet hátra). Mellettünk büszke sziklacsúcsok emelkedtek, érdekes formákkal.
A nyeregbe érbe szusszantunk, majd mentünk tovább. Innen már megint nem volt hó és jég, az emelkedőt leszámítva könnyen haladtunk. Fontos, hogy 500 méter szintet kellett leküzdenünk, ami nem kis teljesítmény. Pláne hóban és jégen! Néha megálltunk napozni a füves hegyoldalban.
Végül felértünk egy tetőre. Juhííí! Szép kilátás és erős szél fogadott. Fülöp sziklát mászott, és onnan fotózott. Majd egy eligazító táblánál letettük a táskákat és felfutottunk ketten a csúcsra. A tábla szerinti 15 perc helyett 7 alatt értünk fel, s a kilátás miatt sokszorosan megérte.
Csúcsfotó, csúcsital, majd futottunk vissza Annához, s elkészítettük A csoportképet.
Ezután sietnünk kellett, mert 40 percünk volt a busz indulásáig, ami Nagyenyedre vitt volna. Lefelé csúszkáltunk és szúrós bokrokba akadtunk, de együtt mentünk, vidáman. A buszt éppen láttuk elmenni, 5 percen múlhatott.
A reggeliző helyünkön leültünk, és intettük az arra járó autókat. Mindenki visszaintett, hogy csak helyben utazik.
Közben folyt az élet a faluban.
Aztán végül egy vásárhelyi apuka a fiával felvett. Hozzánk hasonlóan először jártak errefelé, és tőlünk érdeklődtek az utak állapotát illetően. Anna mindent elmondott, és az anyósülésen ülő fiúnak le is esett az álla: "Ti milyen gyakran jártok erre, hogy ilyen jól ismeritek Torockót?" Vicces beszélgetés alakult ki, mert egységes ruhánkból látszott, hogy hárman összetartozunk, és abból hogy Annának ilyen jó helyismerete volt, azt gondolta mindannyian idevalósiak vagyunk. A hova jártok iskolába kérdésre mi már nem válaszoltunk, hanem az épülő autópályára terelődött a beszélgetés.
Aranyosgyéresen szálltunk ki, és sétáltunk el a vasútig. Egy óránk volt a vonatig, közben kifejtettem Annának elméletemet a román nyelv kialakulásáról, legalábbis, hogy hogy hangzik a mi fülünknek: egy orosz kém franciakönyvből tanul olaszt, de még nincs meg a nyelvvizsgája.
A következő képen számunkra érdemes szavak láthatók a menetrendi jelkulcsból. Mintha MÁV-sztrájk lenne: egyes vonatok fakultatív módon (gondolom azt jelenti, hogy külön rendeletre :)) közlekednek.
Megjött a vonat, s felszálltunk. Tövisre mentünk, ahol Orsi (szintén dzsemboris résztvevő) volt az idegenvezetőnk. Lelkiismeretesen felkészült, mert sok apró várostörténeti részleteknek utánanézett, és egy papírra felírta őket. De aminek a történelmi részleteknél is jobban örültünk, hogy olyan saját élményeket, s kulisszák mögötti történeteket mesélt el az iskoláról, amit semmilyen lexikonból nem tudtunk volna meg!
A városközpontban áll a vár, aminek 7 bástyáját 7 mesterségről nevezték el, azok "tulajdonosainak" kellett ezeket védeni alkalomadtán.
Orsi a Bethlen Gábor kollégiumba jár, amit így tüzetesen végignézhettünk (http://www.bethlengabor.ro/). Szerencsénk volt, hogy "Orsi kedvenc portása" volt épp szolgálatban, így a bejutással nem volt gond. Körbejártuk az épületet, és végignéztünk sok szép tablót. Annának különösen nagy öröme volt: meglelte nagyapjának tablóképét.
Aki nem hallott még a Kollégiumról, 2 nevet jegyezzen meg legalább: Áprily Lajos itt volt tanár, Kőrösi Csoma Sándor pedig az intézmény diákja volt. (Szegény sorsa miatt szolgálnia kellett a jobb módú diáktársait, de nagyon ügyes és okos volt, így lehetett belőle az, aki.)
Sétáltunk az iskola udvarán is, meghúztuk a csengőt, hallottunk anekdotákat a fiúk átszökéseiről a lányrészlegbe, megnéztük Bethlen Gábor szobrát, és megtudtuk, hogy több alagút is húzódik a város alatt, amelyek a habsburg-román dúlások, időnként ortodox pópák által vezetett pogromok idején épülhettek. Egy legenda szerint az egyik alagút a Tordai hasadékig vezet. Érdekes volt számunkra az is, hogy 200 éve törvényt hoztak, hogy a kollégium tanárait az utcán köszönni kell, valamint, hogy a város elkerülő utat épített a szekerek számára, hogy a diákok munkáját a forgalom okozta zaj egyáltalán ne zavarja. Ilyen és még sok más érdekességet mesélt.
Eljárt az idő. Még csináltunk egy csoportképet, és mentünk is a buszhoz, hogy hazamehessünk. Tordán Anna édesanyja finom töltött káposztával várt, ami igen jól esett. Sokáig beszélgettünk még, aztán aludni tértünk, mert napok óta keveset aludtunk.
Utolsó kommentek