Bár sok ronda románt láttunk - akik a magyar szó hallatára (még ha utána románul próbálkoztam is) elfordultak és nem segítettek – a legtöbb ember mégis kedves volt és segítőkész. Megtapasztaltuk azt a Wass Alberti világot, amiben nem a román és magyar a fontos, hanem az ember és ember. (Hozzá kell tennem, hogy ez a kedvesség inkább a hegyekben nyilvánult meg, ahol talán nem is tudták, hogy magyarok vagyunk, még a piros-fehér-zöld szegélyű cserkésznyakkendő láttán sem, csak segítették az utazót.)
A külföldihez viszonyulhat sokféleképpen az ember. Ha olyan országból jön, ami nem barát, akkor lehet utálni. Ha olyan országból jön, akihez hasonlítani akarunk, akkor hízelegni kell neki. Ezek sokunknak ismerős, nem feltétlenül egészséges érzések. Kinézetünk alapján (egyforma piros modern széldzseki, zöld/katonai nadrág, látványosan túrázóknak való hátizsák kilógó túrabotokkal) inkább az utóbbi képét adtuk, vagyis gazdag nyugati turistának tűntünk, amin mi sokszor nagyokat mulattunk.. Ebből volt az, hogy a vasútállomásra beérve készségesen ugrottak elénk taxit kínálva, jöttek oda beszélgetni, hogy angoltudásukat fejlesszék, és néha ennek volt köszönhető, hogy egyáltalán szóba álltak velünk.
Műszaki egyetemre járok, s érdeklődöm a magyar vasutak iránt. Kiskoromban, amikor még kis villanyvasúttal játszottam a szobámban, végignéztem egy filmsorozatot a MÁV monarchiabeli történetéről. Annyira tetszett, hogy többször is megnéztem. Innen ismerem Pfaff Ferenc egykori MÁV főépítész nevét, aki amellett, hogy ugyan arra az egyetemre járt mint én, tervezett nagyon sok MÁV épületet, sok kis vasúti épületet ránézésre fel lehet ismerni pl. jellegzetes kör alakú padlásablakáról. Erdélyben nagyon sok ilyen állomásépületet láthattunk. A lényeg: a történelemkönyveket át lehet írni, az épített örökség azonban – amíg le nem rombolják – élő bizonyítéka a történelemnek.
Megéri sokat és sokat tanulmányozni a célterület térképet és legalább egy kisokos szintű társalgási szótárt. Én már az első nap úgy tudtam forgatni a környék térképét fejemben, hogy bárki megirigyelhette volna. Persze, hogy nem ismertem sok részletet, de amerre jártunk, azokkal a részekkel tisztában voltam. Ugyanígy a nyelvvel: számok, irányok, napszakok, köszönések, alapszavak – ezek nagyon jól jöttek a móc vidéken.
Kicsit nehéz volt, hogy a hegyi túrázás mellett át is kell látnom a dolgokat (ez különösen kifárasztott agyilag), és beszélni a nyelvet (franciatudásom sokat segített benne), s épp emiatt (ez nem csak mostani túránkra vonatkozik) a többi túratársnak úgy tűnik, hogy nincs semmi megszervezve, pedig a fejemben összeállt a kép. Azt hiszem végül összességében jól sikerült az utazás, csak én ezt már korábban láttam.
Utolsó kommentek