Megfogadva a falubeliek jó tanácsát, a délre menő K+ ösvény (ami a Remetei szoros bejáratához vezet) helyett a kelet-nyugati irányú megyei fő(föld)úton Nagyenyed felé indultunk, hogy majd dél felé térve a szomszéd völgybe ereszkedjünk, és másik végéről hatoljunk be a szorosba.
El is indultunk, s az első kanyarban engedtünk gyomrunk kérésének.
Utunk bokros tájon kanyargott, majd egy kereszthez értünk, amit nem, vagy máshol jelölt a térkép. Itt volt egy buszmegálló is (fogadni mernék hogy évek óta nem járt erre ilyen), de a közlekedés létét bizonyította az egyik taxitársaság plakátja a falon. Tíz méterrel hátrébb egy budit találtam. Érdekessége, hogy nem unatkozik az ember ha dolga van, mert 2 személyes.
A térképet nézegetve úgy döntöttünk, hogy itt vágunk át délnek. Mert ha a tereptárgyakat hibásan is jelöli, a domborzattal nem lehet tévedni. Ki is szúrtuk a szintvonalakból, hogy pont egy tompa hágóféle mellett vagyunk. Fel is mentünk rajta dél felé, izgalmas volt felérni a tetejére, bár kopár volt az egész, mégis csodálatos látvány tárult elénk mögüle. Kicsit leereszkedve elő is vettük a fényképező gépeket. Az itt látható képen mögöttünk, tőlünk délkeletre a monostori szoros félelmetes sziklái látszódnak.
Lejjebb ereszkedve aggódva néztük a szürke vonalat, ami bozótot jelentett. A völgybe lemenet először egy erdősávon mentünk végig, majd ismét ritkás bozót jött. Több vadcsapást találtunk, néha emberi utakat is, amíg volt, követtük azokat. Izgalmas tekergés volt, sé mégis éreztük, hogy jó felel megyünk. Csodálatos érzés volt. Arról beszélgettünk, hogy egy átlagos városi korunkbeli rég feladta volna, s szitkozódna hogy nincs térerő amin hívhatja a hegyi mentőket. :-D Egyszer csak előbukkant egy házikó, a semmi közepén. Én afféle betyárfészeknek gondoltam, mert rendes út nem vitt hozzá. Lakatlan volt.
Fülöp olyan képet csinált rólam, mintha épp jönnék ki a házból, mint tulaj.
Ekkor már látszottak a Remetei-szoros vad sziklái jobbra, és könnyen tudtunk irányban haladni. Cikk-cakk mozgásban lefelé kereszteztünk 2 csermelyvölgyet, majd végre igazi emberi ösvényre. Elágazás volt balra, kis kapuval, de úgy döntöttünk, hogy az nyilván magánterület, így maradunk az úton. Kutyaugatásra hirtelen megálltunk, majd mentünk tovább. Ez volt a baj. Vadul ugattak és jöttek felénk a házőrzők, és térítettek jobb belátásra. Nem volt nehéz dolguk. Visszasiettünk, és jobbra bekanyarodtunk a kertkapun. A kutyák jöttek utánunk, nehogy visszamenjünk, de szerencsére sikerült lerázni őket. Egy másik ház udvarára jutottunk, de itt nagy szerencsénkre nem volt kutya. Hjaj! Ez izgalmas volt.
Kerestük a hidat a széles patakon, jött szembe egy öreg nénike. Románul beszélt, de jelbeszéddel megértettük egymást. Amikor megtudta, hogy Bradestiből jövünk, pláne, hogy a hegyen át, nem akarta elhinni. Aztán amikor megtudta hogy Szolcsva volt a kiindulópont, majd’ elájult. Próbáltuk megtudni merre van híd, de nem jutott eszembe a szó (pedig Anna felírta egy papírra és ez a zsebemben is volt). Kérdezgetett még, de mivel nem értettük, elköszöntünk.
Meglett a híd, indultunk is föl a szorosba. A bejáratát jelző tábla alatt hatalmas szemétdomb fogadott. Európai unió ide, vagy oda, ez sajnos nálunk is így megy.
A szoros nem habozott kimutatni nagyságát, csakhamar éreztük milyen kicsik is vagyunk a hatalmas sziklaóriások között. Szerencsénkre masszív ácskapocs jellegű lépcsők segítették a járást.
Fotóztuk is egymást gyakran, jól nézett ki az út.
Volt egy pont, ahonnan már nem tudtunk tovább menni, mert csak a vízben lehetett volna. Innen Fülöp fölmászott egy meredek oldalvölgybe, onnan kapott le engem:
Majd elhagytuk a szorost a már ismert sziklaösvényen,
és elhatároztuk, hogy ide még visszajövünk. Nyáron, szandálban, úszógatyával.
Sötétben baktattunk a monostor felé, ahonnan egy emailválasz szerint este 9-kor van busz. Eddigi tapasztalataink alapján ez hihetetlen, de megpróbáljuk. Fél hét volt, épp gyalog is leértünk volna azon a 20 kilométeren. Kicsit fáradtak voltunk de talán ha megnyomjuk, belefér.
Útközben komoly eszmefuttatásokat végeztünk a gazdasági világválság, a Föld kihülése, mi van ha összeomlik a pénzrendszer vagy világjárvány tör ki, ősközösség kialakulása témákban.
A kolostorhoz érve egy alak jött szembe és fordult rá a kis hídra ami bevitt az útról. Megszólítottam román szavakkal, hogy hol a buszmegálló, és mikor megy. Bevallom, a sötétben először a nagy batyut látván cigányasszonynak néztem, de kérdése alapján azonnal megdőlt eme elméletem: „Parlez-vous francais? Or English?” Boldogan tettem fel a kérdést újra, immár komplett mondatban. Azt is megkérdeztem, hogy milyen messze van Tövis. Mondta hogy gyalog 20km, de érdemes várni 2 órát, mert lesz busz.
Mondtam Fülöpnek, hogy szerintem induljunk gyalog, mert kb be is érnénk addigra, de ő javasoltam, hogy együnk. Bizony igazat kellett adjak Neki. A kerítés mellett elővettük a kenyeret, kolbászt, meleg teát. Fülöp megjegyezte, hogy milyen poén lenne ha bahívna vacsorára. Épp falatoztunk, amikor jött vissza a nővér: Ca va? Venez á lá maison s’il vous plait et mangez quelque chauses. Nem hittünk a fülünknek.
Hálálkodva követtük a nővért, aki az ebédlőbe vezetett. Elénk tett tányért, poharat, egy nagy tál levest, és jó étvágyat kívánt. Énekeltünk egy étkezés előtti imát, mire ő is mondott egyet, igaz semmit nem értettünk belőle, ahogy ő sem a mienkből. A meleg leves – eltekintve attól, hogy borzasztó ecetes és zsíros volt – nagyon jól esett. Amint megettük, kaptunk egy nagy tányér krumplipürét is uborkasalátával. A szegényes berendezés mögül a jó szándék illata kandikált ki, és ez nagyon jó érzéssel töltött el. Ekkor mondtam ki először, hogy túránk mottója lehetne az, hogy „Isten tenyerén!” És milyen igaz!
Ismét külföldinek néztek, mert odajött ismét a nővér, kérdezősködött, merre jártunk, majd megkérdezte, hogy franciák vagyunk-e. Mondtam, hogy nem: magyarok. Bár ez semmit sem változtatott a hozzáállásukon. Aztán odajött egy idős apáca (Theodosia), nagyanyánk lehetett volna. Hozott egy tányér morzsafélét. Töpörtyű lehetet, íz alapján. Mosolygott, és bár nem volt közös beszélt nyelvünk, sugárzott róla a szeretet és előjött nagymamás énje, aki az unokának minden finomságot meg szeretne csinálni. Már tele volt a hasunk, mégis hozott jutúróz, meg valami nagyon finom hurkafélét.
Sürögtek, forogtak a nővérek, sok odajött, és kérdezgetett, honnan jövünk. Aztán egy fiatalabb megkérdezte nem tudok-e angolul, mert ő jobban beszél. Mondtam, hogy szintén. Erre nagy nevetés volt. Angolul folytattuk, immár Fülöp is bekapcsolódott. Megmutattuk térképen, merre jártunk. Theodosia nővér nagyon fel volt dobva, és mondta hogy nagyon menne kirándulni, csak sajnos nekik nem szabad. Pedig itt nőtt fel, és ismeri a környék minden zugát. Még a szoknyáját is felhúzta picit, és rámutatott cipőjére, hogy milyen erős túracipő, és valóban. Mondta, hogy jöjjünk vissza tavasszal és eljön velünk kirándulni.
El akartunk mosogatni, de hallani sem akartak erről. Volt időnk a buszig, bementünk hát a templomba. Gyertyaszentelő Boldogasszony ünnepe volt, és épp folyt a szertartás odabent. Kellemes meleg és misztikus sötétség fogadott minket. Én már többször jártam keleti templomban, s nekem nem jelentett újat, de jó lesett a melegben ülni picit. 20 perc múlva bejött Theodosia nővér, és magyarázott valami cursa-t, gondolom a buszt mondta, és intett, hogy jöjjünk. Amikor az ebédlőbe léptünk, hogy felvegyük táskánkat, a tetején találtunk egy tábla csokit. Ránéztünk, ő meg csak mosolygott. Meghajoltunk, ahogy láttuk hogy szokás, és ő is ezt tette. Ezután kérdeztük meg hogy hívják, majd jóllakottan és boldogan a buszhoz mentünk.
Sokat beszélgettünk azóta erről a napról, hiszen annyi csoda történt, hogy azt fel nem lehet fogni.
A busz Tövisre vitt. A főútra érve kapcsoltam, hogy le kéne szállni, de utána egyből beugrott a város térképe, hogy ez a másikvége és még mehettünk volna. Sebaj, gyalog indultunk a vonatfütty felé. Útközben hozzánk csapódott egy srác, aki érdeklődött, hogy merre jártunk. Beszélgettünk kicsit, közben beértünk a vasútra. Leráztuk a kolduló cigánygyerekeket, meg a fuvart ajánló taxisokat. Megvettem a jegyet, és ki is mentünk a peronra, mert nem volt szimpatikus a váróterem közönsége eme késői órában.
Találkoztunk egy sráccal, aki reggel Temesvárról indult, és nem is az a fontos, hogy miért jött, hanem hogy mindig rossz vonatra szállt és most itt van. Kívántunk neki jó utat, amjd felszálltunk vonatunkra. Ez egy gyorsvonat volt, ami abban állt, hogy tiszta volt, fűtött, és bár kétszer annyiba került, mint a személy, nem volt gyorsabb. De az árat a felsorolt 2 pozitívumon kívül kompenzálta, hogy nem kellett a - hogy is írjam – színes ruhás büdös kolduló kisebbség jelenlétét élvezni.
Anna írt egy aggódó SMS-t. Megnyugtattam, hogy jóllaktunk és hamarosan le is szállunk. Aranyosgyéresen az állomásfőnöktől megkérdeztem, hogy van-e még busz, és csodák csodája, 10 perc alatt jött is.
Hazaérve belőttük a gépet, és írtunk Annának, hogy szerencsésen megérkeztünk. Megkérdeztük, jön-e velünk reggel Torockóra. Szabódott, hogy ő lassan mászik hegyet. Írtuk, hogy sebaj, mi nem sietünk. Végül rávettük: s kaptunk idegenvezetőt! :)
Utolsó kommentek